Nyáron még az akarattyai magasparton kápráztatta el a csodás környezetben pezsgőző vendégeket. Nap mint nap a zongoránál ült és boldog volt, hogy a hosszú bezártságot követően ismét kedves közönségét szórakoztathatta. Sokat fogyott, "jól nézel ki", bókoltak neki a vendégek, ismerősök, s csak néhányan gondolták, hogy baj van. Aztán szeptemberben vallott a szörnyű betegségéről, de még akkor is arról beszéltünk, hogy jövő nyáron nélküle nem indulhat a balatoni szezon. Sajnos, mostanra bebizonyosodott, hogy nélküle fog elindulni, és ez nagyon igazságtalan Ottóval szemben. Nyugodj békében, Ottó!
Karafiáth Orsolya írása 2006-ból
„Már csak egy hét van a versenyig, és Ottó portréja még nincs sehol - hallottam a telefonban, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Hát még amikor a mondat folytatódott - többen kérdezték, hogy netán azért hiányzik, mert utáljuk?"
Ez már sok volt a lelkiismeretemnek. Mert mindenről én tehetek, ez világos. Ökrös Ottó ez elsők között volt, akivel beszélgettem, és el kell mondjam, nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. Csak ő, meg én, és a kölcsön kapott diktafonom. A harmadik elem, ami közénk állt. Amiről a beszélgetés hevében teljesen elfeledkeztem. Olyannyira, hogy az utolsó mondatom - egy nagy nevetés után - hogy akkor most a kazettát megfordítom...
És onnantól se kép, se hang. És emlékezetből nem akartam eltorzítani a történeteket. Szerencsére így is maradtak mondatok, és az emlékezet is mozgósítható volt kicsit. Ökrös Ottó zenész családból származik, balkezessége miatt választották neki a zongorát. Jól tették, változatos pálya alakult belőle, ahol a bárzongorázás csak az egyik elem. „Ez a pálya nem indul el, ezt el kell kezdeni. Nehéz műfaj. Ha teszem azt valaki csak Horváth Jenő számokat tud - bár mesterien - játszani, az kevés. A standardek is kevesek. Egyenként, műfajonként nem lehet boldogulni, mindenhez érteni kell kicsit..
Fiatal korában senki nem érzi még, hogy minden műfajban otthon van. Ám ahogy telnek az évek, amikor kissé úgymond megöregszik az ember, akkor rájöhet, hogy sok műfajt tud. Hogy egyszerre csak egy jó bárzongorista lett. Én egyébként nem vagyok bárzongorista, én csak ezt is tudom. Muzsikáltam klasszikus zenét, Koka Károllyal jazzt, de játszottam cigányzenét is, Bangó Margittal. Számomra a bárzongorázás csak egy része a zenélésnek, közben ugyanúgy játszom zenekarban, de vállalok műsorkísérést is. Az sem könnyű műfaj, hozzák a kottát, és rögtön játszani kell.
Ott jön ki az effektív tudás, ott gyümölcsözik az évek alatt megtanult rengeteg dolog. Rögtön a kottaolvasásnál kezdődik - hogy azonnal tudjuk, mire kell figyelni. A bárzongorázásnál nem biztos, hogy ez a tudás érvényesül, egy bárzongorista annyi mindet tud, hogy igazán nagyon jól talán semmit sem. Ezért is foglakozom külön jazzel, kottaolvasással, ezért gyakorolok otthon minden nap. Nem azt amit este játszom, hanem klasszikus zenét, néha csak az ujjrend miatt. Otthon tehát egészen más szól, mint ami az esti műsoromban, egy sokkal nehezebb zene, de ezt a nehezebb zenét a könnyedebben remekül tudom hasznosítani." Kérdésemre, hogy ennyi műfaj, stílus dal közül melyik a kedvence, egyszerű választ ad.
„Nem tudnék választani a stílusok között, valahogy mindegyiket sajátomnak érzem, amikor játszom. Nehéz meglepni kérésekkel, főleg mióta már számítógéppel zongorázom, amiben kb. 200 ezer szám kottája van. Amelyik dal nem olyan borzalmas nehéz, azt egyből le tudom játszani. Tehát azt is tudom, amit nem tudok. És ahogy nincs kedvenc stílusom, ugyanúgy nincsen kedvenc dalom sem. Vagy inkább így mondanám: Nincsenek kedvenceim, de mindegyik az." S hogy hol hallhatjuk? „Esténként a Firkászban játszom, a Tátra utcában, egy héten ötször - a másik két napot a fiamnak hagyom. Szeretem a Firkászt, nem nagyon akarok menni máshová, jó nekem ott, főleg a közönség miatt, ami nagyon változatos: muzsikusoktól a politikuson át a színészekig mindenféle ember megfordul.
Érzem, hogy értékelnek a vendégek, hogy az én jelenlétem valóban nagyban hozzájárul az estek hangulatához. A visszatérő vendégek is ezt jelzik. Vannak olyan kivándorolt magyarok, akik ha hazajönnek, egy-egy este mindig meghallgatják a játékomat. Figyelemmel követik, éppen hol játszom, és akkor odajönnek egy jó vacsorára, egy jó kis zenére. Mert a zene hab a tortán. Meglehet lenni zene nélkül is, csak nem olyan jó. A zene ad tartalmat a helynek." A Firkász mindenesetre remek hely, bár a torta kevésbé érvényesül, hiszen az ember nehezen veszi le a szemét a zongoristáról. „2004-es verseny győztese (...) Ökrös Ottó, akiről szabadjon megjegyezni, hogy zseni, (...) a bárzongorázást komoly színpadi produkcióval dúsítja: kalimpál, erős arcjátékkal kíséri a hangulatokat, örömében néha akkora vihart kavar a hangszer körül, hogy annak épségéért aggódunk.
A zongorázás Ronaldinhója, Lajkó Félixe" - írta róla a Népszabadság. Rákérdezek erre. „Nem maga az első, aki azt hiszi, direkt csinálom - mondja, - egyik kollégám estéről estére követett, hogy kifigyelje, ez csak játék, vagy belülről fakad. Végül elismerte, hogy ez vagyok én, valóban..."Remélem, hogy a Gálán sikerül majd jóvátennem bűnömet, és akkor mindenki elhiszi nekem, hogy szeretjük Ottót, szeretjük a zenéjét, és szívesen hallgatjuk a történeteket. Élőben, mindenféle diktafon nélkül...