Farkas Sándor
1949-ben születtem. Édesanyám tanár volt, édesapám sajnos hadirokkant. Boldog-szegény
családban nőttem fel. És hát... 14 éves korom óta dolgozom, ami,
mondjuk nem szégyen, sőt, ellenkezőleg! 6 éves koromban kezdtem
el zongorázni, és azt hiszem 7 éves koromban kezdtem el a tanulást
hegedű szakon. 1967 szeptemberében megkezdtem a zeneakadémiai
tanulmányaimat, 1972-ben diplomáztam. Sok mindennel foglalkoztam az
életemben: voltam karmester szimfónikus zenekarban, volt
kamarazenekarom. Körülbelül 25 évig tanítottam hegedűt, zeneszerzést,
összhangzattant. És hát valamikor 1986-ban kaptam egy furcsa
lehetőséget, egy furcsa ajánlatot: a New York kávéházba
kerestek egy zongoristát, aki komolyzenétől kezdve mindenre fogékony,
és alkal-mas. Így kezdődött az úgynevezett zongora karrierem.
Zongora az életem! 8 évig zenéltem a New York kávéházban, közben
gyakran külföldi meghívásoknak is eleget tettem. Játszottam
Hollandiában, Svájcban, Olaszországban, szerte a világon.
Tulajdonképpen ma kizárólag zongorázni tudni nagyon kevés. Ha nem
szórakoztatjuk a kedves vendéget, pillanatok alatt unalmassá,
érdektelenné válik a muzsikánk... Abszolút szeretettel, bizalommal és
maximális szaktudással kell előadni minden egyes művet. Én ezeket a
dalocskákat a híres Schubert, Schumann dalokkal hasonlítom össze, tehát
tulajdonléppen minden dalnak van egy finom kis kulcsocskája, és
ha nem a megfelelő kulccsal nyitjuk a dalt, nem biztos hogy
elérünk egy művészi szintet... 6 órán át egyedül, tíz ujjal és egy
buksival nagyon nehéz olyan műsort kiépíteni, hogy az bizony
megfeleljen, elsősorban önmagamnak, de azért nagyon igyekszik az ember
a kedves vendég kedvébe is járni...
Számomra nem az a lényeg, hogy
mit játszik az ember. A legfontosabb kérdés, hogy hogyan. Nekem
teljesen mindegy, hogy hol vagyok, én mindig arra gondolok, hogy ez az
én kis Carnegie Hall-om egy pillanatra, vagy a kávéházak székesegyháza,
a New York kávéház.... Sosem leszek megelégedve, tehát mindennap
tanulok, mindennap készülök, de hát a zenét csak szeretettel, csak
áhítattal lehet megközelíteni... Anno, 18 éves koromban valaki azt
mondta, hogy ha ilyen energiával, és ilyen erőbedobással fogok zenélni,
akkor nem bírom olyan nagyon sokáig, de itt vagyok, és a mai napig nem
tudom elhinni hogy én nyertem az első országos bárzongorista versenyt!
Én sosem voltam ilyen sportolótípus; engem az eredmény, a rang, az
sohasem érdekelt. Vagyis nem vagyok egy ambiciózus típus. Én boldog
ember vagyok, valószínűleg kiváló utcaseprő is lehetett volna
belőlem... De hát, ha újrakezdeném, bármilyen nehéz, csakis zenével
foglalkoznék, mert ettől szebbet, ettől jobbat elképzelni sem tudok!